EX-NEXT

A párkapcsolati témakör boncolgatása szinte mindenkinél aktuális szokott lenni. Vannak, akik szerencsés csillagzat alatt születtek, és nekik ezen a téren semmi gondjuk. Jön a szőke herceg fehér lován, felkarolja, maga mögé ülteti és vágtáznak tovább az élet rögös útjain együtt. Jobbik esetben egynél több a csöppség, mellyel megáldatva lesznek, és kapcsolatuk, hasonlóan nagyanyáink kapcsolataihoz egy életen át tartanak. Nyilvánvalóan az ő életükben máshol görget majd akadályokat eléjük a sötét nagyúr odafentről. 

Ezen sorokat olvasva a többség gondolatait szinte látom magam előtt:

“Na, ez se én vagyok…” 

Az évek alatt jobbik esetben kialakul a személyiségünk, és egyéniségünk – rosszabbikban, mindig irigykedünk másokra és mindig másokra szeretnénk hasonlítani -, amihez valóban nehéz teljesen tökéletesen egy másik egyéniséget, mint egy puzzle darabkát odailleszteni. Éppen ezért a kapcsolatokban a kompromisszum, az alkalmazkodás, engedés, odafigyelés a másikra úgy igazán, elengedhetetlen. 

Félünk elköteleződni, félünk felelősséget vállalni döntéseinkért, és miután értek minket kudarcok már tini szerelmeink óta, nyilván egyre inkább óvatosabbak leszünk, ahogy haladunk az élet ranglétráján előre. Ez az egész párkapcsolati mizzéria pedig nagyon jó kis önismereti utazás lehet számunkra. Hiszen minden kapcsolat megtanít minket valamire. Persze csak a jobbakat, akik meg akarják látni a fától az erdőt. 

A napokban beszélgettem egyik “tökös” ismerősömmel (durván 5 évvel ezelőtti “ex”), akiről azt hittem megtalálta végre igaz nőnemű társát. Miután jól ismertem őt, így drukkoltam, hogy végre benőjön idővel a “feje lágya” és azokat a félelmeket melyekről tudtam levetkőzze, és merjen kockáztatni szíve választottjáért. Mert. Én pedig drukkoltam, hogy révbe érjen, és sínen legyen minden. Ehelyett pedig a “next”, nem tudta értékelni mindazt, amit feláldozott érte “tökös” barátunk. 

Visszagondolva hiszem, hogy megannyi “ex” a két kezét tette volna össze akkoriban, ha mindazokat a félelmeket, melyeket most next kedvéért leküzdött és legyőzött, korábban megtette volna. Mégis itt van “next”, aki ezeket nem tudja értékelni. Aki lerombol, hátba szúr, és visszarántja oda, ahonnét felfejlődött.

Ez mindig így van.

Mindig jön valaki, akinél már megpróbálsz másképpen cselekedni, mert addigra rájöttél, hogy miben és hol lehettél te magad hibás, és hogy hol lehetett volna merni, és belevágni dolgokba, majd jön egy újabb kapcsolat, ahol tökéletesen alkalmas az egyén arra, hogy ezt a hatalmas lépést, amit megtettél, lerombolja. Földbe döngölje. S sajnos ilyenkor van az, hogy utána megint egy sebességgel vissza veszünk magunkból. Vissza megyünk a saját kis csigaházunkba, és ismét kételyekkel teli üzemmódba kapcsolunk, ha netán felbukkan a következő “next”. 

Ez egészen addig megy így, amíg az élet nem sodorja mellénk az igazi helyett az igazat. Amíg két olyan lélek nem találkozik egymással, akik ezeket az emberi játszmákat már megjárták, megtapasztalták, és meg is unták.

Két olyan ember, akik lelke ugyanolyan üzemmódban él, akik nem rombolni jöttek a másik életébe, hanem építeni.