Láttam, hogy látta.

Valójában blogolni három éve kezdtem. Egy olyan időszakban, amikor az élet ledöntött a lábamról, és azt mondta, hogy kezdjek mindent a szó szoros értelemben előröl. Így látott napvilágot az Átok vagy Áldás? című blogom, és melynek köszönhetően egy külföldi alapítvány magyarországi összekötője lehetek; ezáltal pedig hasznos információkhoz és mindig, rögtön válaszokhoz tudok jutni. 

Megfogadtam, hogy ez a blog nem a betegségem oldalát fogja tovább boncolgatni, hanem inkább azon részeket, melyek nem feltétlen kötődnek ahhoz. A mostani bejegyzésben azonban muszáj voltam erről is említést tennem. Ugyanis egy jó ideje oda nem nagyon volt időm írni, de ez nem jelenti azt, hogy a háttérbe ne munkálkodnék, vagy önkénteskednék, és ne szeretnék segíteni a sorstársaknak. Ellenben mind kvázi “hivatalosabb” és “magán” megkereséseknél is tapasztalhatjuk a mai okos világban, hogy megkeresünk valakit, érdeklődünk valami vagy valaki felől, esetleg segítséget kérünk, és hála az okos világnak és a közösségi oldalaknak, ha valaki megnézi üzeneteinket akkor bizony láthatjuk, hogy látta. Lefordítva, elolvasta. 

Láttam, hogy látta… 

Az elmúlt egy hónapban a betegséghez kötődően felkerestem pár embert, vagy pár helyet. Magam miatt is, mert szeretném magam továbbképezni, ezért érdeklődtem pár tanfolyam iránt, és más miatt is. A tapasztalat, hogy ígéret ide, ígéret oda – ezt már megszoktam, hogy rendszerint nem teljesül semmi; de nagyjából azon kívül, hogy láttam, hogy látta az illető, amit írtam válaszra sem méltatott. Volt, hogy sortársat találtam, és rengetegszer ráírtam, hogy megkapta-e a levelem, majd jött röviden: “meg”.

Válaszok nélkül. 

A betegség előtt is volt alkalmam külföldre menni nyaralni, még ha buszos 24 órás vagy több órát seggeltem végig, hogy egy tengerhez eljussak, és szerencsére a betegség után is jártam már külföldön, igaz másképp kell megoldanom mindent, mint azelőtt – na de ez egy másik topic. A megállapításom pedig sajnos egyre inkább igaz, mely szerint külföldön elfogadóbbak, empatikusabbak, és segítőbbek az emberek, mint kis hazánkban. Az alapítvány által is, ég olyan nem volt, hogy ha kerestem volna őket, ne kaptam volna rögtön, vagy egy kis idő múlva választ. 

Rájöttem arra is, hogy biztosan túl görcsösen akartam most hirtelen segíteni másokon, vagy egyszerre akartam volna megint mindent elintézni, azt gondolván, hogy mint jómagam, aki este 11-kor is felveszi a telefont, ha segítséget kérnek tőle, vagy megválaszol egy levelet, és ha még csak annyira is, hogy majd másnap írjon rám az illető újra, vagy ha nem felejtem el akkor én fogok nála jelentkezni, de valamit magyar emberként is böffentek a másik számára. 

S jelenleg is tudom, hogy egy nagyon kedves ismerősömnek megígértem két hete vasárnap este felhívom, és mindig látom a közösségi chaten, hogy zöldként fent van, és ezáltal mindig emlékeztetem magam, szóval most ezt a posztomat úgy zárom, hogy én is megyek, és betartom az ígéretem, némi csúszással ugyan, de veszem a fáradtságot, amit sokan nem tesznek meg, még egy “pill” válaszmondat erejéig sem. 

Ezen kívül pedig most azt hiszem kicsit hátradőlök a képzeletbeli hintaszékembe egy pohár limonádéval, és hagyom, hogy az élet sodorjon a megfelelő utakra, így magamtól biztosan egy ideig nem kezdeményezek felesleges kommunikációt másokkal, kik válaszra sem méltatnak. 

“Dőlj hátra, és élvezd, hogy te más milyen vagy, mint a többiek…”