Átlagos. Ezzel a jelzővel lehetett volna jellemezni kiskoromban. Nem tartoztam az úgynevezett “lúzerek” közé, de a menők táborát sem gazdagítottam a jelenlétemmel. Valahogy én mindig elvegyültem. Mindenkivel szóba álltam, és próbáltam ezeket a gyerekes klikkesedéseket kikerülni. Tudjátok, mikor tipikusan „ha nekem rossz neked se legyen jó” elv alapján „ha a menő nem áll szóba a “lúzernek” tartott egyénnel, akkor te se állj vele szóba” elvárásokat inkább mellőztük.
Ha a teljesítés alapján kellene jellemeznem magam, talán azt mondhatták rám, hogy pedáns, kitűnő, eminens. Nem tagadom, hogy a főiskoláig igen kitűnőként vagy talán egy-két négyessel zártam a féléveket és éveket. Ennek ellenére valahogy sosem találtam a helyem a nagy világban. Sosem gondoltam azonban, hogy én lennék a valaki.
Szerettem a vendéglátást, persze ehhez az kellett, hogy voltak dédelgetett álmaim, kedvenc vendéglátó helyeim, és persze a helyes pincér férfiúk társasága is kacérkodó volt számomra. Aztán elvégezve és kitanulva a szakmát, valamint dolgozva is benne, egy idő után rájöttem nem egy családbarát állás ez, amit éjjel nappal bírnék. A szeretetem azonban a mai napig a régi, sőt ha valahova elmegyek, szakmai szemmel bírálom a helyeket, a kiszolgálással együtt.
Tudtam, hogy tanulni szeretnék, és tájékozódva a szakokat illetően a pályázatírás fogott meg. Természetesen nem is én lennék, ha mire a főiskola padjait kikoptatva elérkezvén a szak választásához, a kinézett szakot megszüntetik és helyette választhattam, hogy hivatásos zöld leszek (környezetvédelem), vagy a logisztika rejtélyeibe ásom magam bele. Miután testvérem addigra már egy-két logisztikus képzésen túl eme szakterületen dolgozott, és már csak fél év plusz szakmai gyakorlat, és szakdolgozat és vizsga választott el attól, hogy diplomát szerezzek; nem mellesleg addigra már a fizetésem jó részét leperkáltam, mivel levelezőn és önköltségen tanultam, ahogy világ életemben mindig; maradt számomra a logisztika. Büszke voltam arra, hogy akkori reggeltől estig lévő munkám mellett, saját magamnak kifizetve a féléveket, sikeresen közgazdasági diplomám lett.
Valahogy nekem nem adatott meg az a lehetőség, hogy anyuci és apuci a fenekem alá toljon pár millát, vagy cabrio-t, vagy épp a Rózsa dombon vegyen nekem egy kis lakást. Őszintén? Nem is bánom. Sokkal jobban megtanultam értékelni mindent az életemben, hogy magam küzdöttem meg érte.
Természetesen a tanulási vágyam nem csökkent. Tudjátok, mikor belevágtok valamibe, káoszos lesz az életetek, nem látjátok a kiutat, hogyan merre tovább, minden egyszerre történik, sokszor felteszitek a kérdést, hogy miért voltál olyan hülye saját magad, hogy ismét belevágj egy iskolába; majd mikor mindez megszűnik, akkor ott legbelül valami üres lesz. Hiányozni fog a „Jajj már megint be kell menni”; „Mi a francról is beszélt a tanár?”; „Te készültél a vizsgára?”; „Ki kell dolgozni a tételeket”; a szokásos vizsgák előtte felkészülés, drukk, adrenalin, majd megnyugvás. De amikor ezt nincs, akkor valami űr marad helyette.
Pénzügy, számvitel, HR… Végül maradt a HR képzés, szintén egy felsőfokú OKJ végzettség, de ez állt közel hozzám, és úgy is gondoltam, hogy az akkor már több éve lévő munkahelyemen, ahol jelenleg is fogyiként alkalmaznak még jól is jöhet. Még sikerült a képzést elvégeznem, amikorra jött az autoimmun betegségem és a testem bénulásnak eredt.
Elvégre megkaptam a következő tanulási feladatot az élettől 2014-ben. Hogyan tanuljunk meg 28 évesen lebénult testünket újra életre kelteni: pépesről a szilárdra való átállás evésben, beszéd, megfordulás az ágyban, írás, ülés, állás, járás. Nem mondom, nem ilyen tanulni valót szántam volna magamnak a sok képzés után, de az élet másképp gondolta.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy én ennek hatására nem magamba zárkóztam, hanem nagyon is kitárulkoztam. Elkezdtem írni. Blogot vezetni. Tervben van egy könyv is, így idén egy három napos írói képzésre iratkoztam be. Az angol tudásomat is fel kéne eleveníteni. Az elmúlt három év alatt sokszor felajánlottam, hogy bemegyek látogatni sortársat. Azelőtt az egészségügyi intézet közelébe se tudtam menni, mert már öleltem a padlót. Most ismeretlen és idegen emberekkel kapcsolódom össze, és támogatom őket, amiben én egymagam tudom.
“Tanulás az, ha rájövünk arra, amit már tudunk.
Cselekvés az, ha megmutatjuk, hogy tudjuk.
Tanítás az, ha másokat emlékeztetünk arra, hogy ők
is éppolyan jól tudják.
Mindannyian tanulunk, cselekszünk és tanítunk.”
Richard Bach
A héten is nekem szegeződött a kérdés: Nem akarok-e ilyen pályát magamnak?
Két dolog van jelen az életemben: az írás és az, hogy másokat segítsek abban, amit én is megtapasztaltam. Mindkettő közel áll hozzám. A tanulási vágy megvan, tudom, hogy még kell tanulnom valamit. Nem azért, mert elvárná bárki is tőlem, hanem magam miatt. Érzem, hogy még vár rám egy tanulási folyamat, és jelenleg ez a két terület van jelen az életemben.
Elvégre is jó pap holtig tanul.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: