Komfortzóna, fóbia, tudatosság

Sokszor találkozunk a közösség oldalakon is néhány olyan rajzocskával, amely azt sugallja, hogy „lépj ki a komfortzónádból”, mert ameddig abban „slattyogsz”, addig biza nem igen fog veled semmilyen változás történni.

Mi is a saját komfortzónánk, egyáltalán hol tudom elhagyni, és miért is kellene nekem azt megtenni? Mindenkinek van komfortzónája, amit vagy hajlandó átlépni, vagy nem. Az élete attól lesz érdekesebb és színesebb, ha a saját magunk kis világát, komfortérzetét megpróbáljuk elhagyni olykor – olykor. Bátrabbakká is ettől válunk. 

A komfortzóna tehát a saját mi kis saját kényelmi zónánk, amiben egy oroszlán bátorságával merünk lépkedni jobbra-balra, ám legbelül mindig ügyelünk a határainkra, hogy véletlenül se lépjük át ezt a kényelmi kis területet, mert akkor hirtelen ott találnánk magunkat, hogy a bátor oroszlánból egy félős kis nyuszi lesz. Valamiért úgy vagyunk kódolva, hogy szeretjük a biztosat, a bizonytalan helyett.

Fóbiák. Félelmek. A bennünk rejlő gátlások, melyek akadályoznak minket. Egyes fóbiák pedig nagyban hozzájárulnak, hogy a komfortzónánkat semmiképp se merjük elhagyni. Ellenben a fóbiáinkkal való megküzdés esetén, komfortzónánkat is bátrabban el tudjuk majd hagyni. Ezek a félelmek akár már születésünk óta kialakulhattak bennünk, csecsemőkorban, de az élet bármely szakaszában érhetett minket olyan „trauma”, melynek kapcsán kialakulhattak bennünk félelmek, melyek már a jelenünket és a jövőnket is meghatározzák.

Tudatosság. Tudatos jelenlét. Az a pillanat, amikor semmi más nem befolyásolja a kis szürke állományunkat, minthogy megélni a jelent. Megélni azt, hogy fagyit nyalok. Ahogy a hideg fagyi hűsítően hat a felforrósodott testemre, ahogy az íz orgiák létrejönnek a mosolyra fakadó nyílásomon belül, melyet szájnak hívunk. A jelenben vagyok, kikapcsolva a múlt és a jövő aggodalmas pillanatait a fejemben.

Nem olyan régen az oldalamon ismeretlen csomó – én daganatnak hívtam – jelent meg, amely begyulladt, tűzpirossá vált és fájt, ahogy a melltartó pántja, és bármi is ért hozzá. Tudtam, hogy a vége sebészet lesz, és mivel daganatnak hittem – tutira be is vonzottam, hogy a nevében is szerepel ez a szó – tudatosan készítettem fel magam arra, hogy a sebész mit fog vele kezdeni. Én, aki egy vérvételtől gyerekkora óta elájul, és nem mer egyedül elmenni egészségügyi beavatkozásokra; a három éve kapott betegségemnek hatására, és hogy sok mindent láttam, tapasztaltam és átéltem, nem mondom, hogy vígan dalolászva, de már tudatosan járom ezeket az utakat.

Mit mondogattam magamnak?  Hogyan készültem fel tudatosan, előtte – közben – utána a történtekre?

Kisétálva a rendelőből, elhagyva a tömegnyomort megálltam, leültem, összerendeztem alakom, megpihentem, majd irány vissza a feladataimhoz, amit félbehagytam. Tudtam, hogy meleg van odakint már, amit szintén nem bírok, ezért vizes csuklószorító hűtötte testem, hogy ne legyek rosszul. Itt pedig csak és kizárólag az útra koncentráltam, a még érződő, húzódó fájdalmaimmal együtt. Büszkeség töltött el, hogy egyedül, rosszullét nélkül a kánikulában botorkálva épségben megjártam ezt a folyamatot. legyőzve a fóbiámat, kilépve a komfortzónámból, tudatosan felkészítve testem és elmém. 

Tovább a blogra »