Sokszor találkozunk a közösség oldalakon is néhány olyan rajzocskával, amely azt sugallja, hogy „lépj ki a komfortzónádból”, mert ameddig abban „slattyogsz”, addig biza nem igen fog veled semmilyen változás történni.
Mi is a saját komfortzónánk, egyáltalán hol tudom elhagyni, és miért is kellene nekem azt megtenni? Mindenkinek van komfortzónája, amit vagy hajlandó átlépni, vagy nem. Az élete attól lesz érdekesebb és színesebb, ha a saját magunk kis világát, komfortérzetét megpróbáljuk elhagyni olykor – olykor. Bátrabbakká is ettől válunk.
A komfortzóna tehát a saját mi kis saját kényelmi zónánk, amiben egy oroszlán bátorságával merünk lépkedni jobbra-balra, ám legbelül mindig ügyelünk a határainkra, hogy véletlenül se lépjük át ezt a kényelmi kis területet, mert akkor hirtelen ott találnánk magunkat, hogy a bátor oroszlánból egy félős kis nyuszi lesz. Valamiért úgy vagyunk kódolva, hogy szeretjük a biztosat, a bizonytalan helyett.
Fóbiák. Félelmek. A bennünk rejlő gátlások, melyek akadályoznak minket. Egyes fóbiák pedig nagyban hozzájárulnak, hogy a komfortzónánkat semmiképp se merjük elhagyni. Ellenben a fóbiáinkkal való megküzdés esetén, komfortzónánkat is bátrabban el tudjuk majd hagyni. Ezek a félelmek akár már születésünk óta kialakulhattak bennünk, csecsemőkorban, de az élet bármely szakaszában érhetett minket olyan „trauma”, melynek kapcsán kialakulhattak bennünk félelmek, melyek már a jelenünket és a jövőnket is meghatározzák.
Tudatosság. Tudatos jelenlét. Az a pillanat, amikor semmi más nem befolyásolja a kis szürke állományunkat, minthogy megélni a jelent. Megélni azt, hogy fagyit nyalok. Ahogy a hideg fagyi hűsítően hat a felforrósodott testemre, ahogy az íz orgiák létrejönnek a mosolyra fakadó nyílásomon belül, melyet szájnak hívunk. A jelenben vagyok, kikapcsolva a múlt és a jövő aggodalmas pillanatait a fejemben.
Nem olyan régen az oldalamon ismeretlen csomó – én daganatnak hívtam – jelent meg, amely begyulladt, tűzpirossá vált és fájt, ahogy a melltartó pántja, és bármi is ért hozzá. Tudtam, hogy a vége sebészet lesz, és mivel daganatnak hittem – tutira be is vonzottam, hogy a nevében is szerepel ez a szó – tudatosan készítettem fel magam arra, hogy a sebész mit fog vele kezdeni. Én, aki egy vérvételtől gyerekkora óta elájul, és nem mer egyedül elmenni egészségügyi beavatkozásokra; a három éve kapott betegségemnek hatására, és hogy sok mindent láttam, tapasztaltam és átéltem, nem mondom, hogy vígan dalolászva, de már tudatosan járom ezeket az utakat.
Kisétálva a rendelőből, elhagyva a tömegnyomort megálltam, leültem, összerendeztem alakom, megpihentem, majd irány vissza a feladataimhoz, amit félbehagytam. Tudtam, hogy meleg van odakint már, amit szintén nem bírok, ezért vizes csuklószorító hűtötte testem, hogy ne legyek rosszul. Itt pedig csak és kizárólag az útra koncentráltam, a még érződő, húzódó fájdalmaimmal együtt. Büszkeség töltött el, hogy egyedül, rosszullét nélkül a kánikulában botorkálva épségben megjártam ezt a folyamatot. legyőzve a fóbiámat, kilépve a komfortzónámból, tudatosan felkészítve testem és elmém.