Gyerekként mindenki számára ismert játékok voltak a számháborúk, a bújócskák, a kergetőzések a mezőkön, réteken, erdőkben. Mit csinálunk felnőttként? Ugyanezt, csak a játékot másképp hívják. Szám háborúzunk, mert azt hisszük, ha minél több fizetőeszközt adnak a munkánkért, akkor mi leszünk a világ legboldogabb emberei, és gondtalanul élhetjük majd tovább akár száz éves korunkig életünket. Valljuk be, saját magunk vagyunk, saját magunk legnagyobb ellensége.
Bújócskázunk, és kergetőzünk, csak a játszópajtásunk neve: Boldogság. Azt hisszük, hogy Boldogság valahol a nagy világban elbújt, nekünk pedig meg kellene találunk ott, a végtelenben. Akarva, akaratlanul kergetjük őt, de valójában azt sem tudjuk melyik irányba futkározunk. Elindulunk balra, majd ha ott nem leljük, akkor irányt váltunk, megfordulunk, másfele nézelődünk.
Mindenhol keressük, mindenhol kutatjuk, mindenkitől és mindentől várjuk, hogy “boldoggá tegyen”. Az okos világban, okos applikációk, és közösségi oldalaknak hála, még több olyan közeg van, ahol hirdetik, prédikálnak a boldogságról, és egyéb más fogalmakról, kifejezésekről. Nehéz eligazodni, hogy melyiknek higgy, melyik módszert alkalmazd.
Ki a hiteles ember számodra? Kinek tudod azt mondani, hogy “elhiszed” amiről beszél?
Mindenki, kivétel nélkül, így én is régen, még ilyen kis naiv(ka) voltam.
Feltettem a kérdést magamnak: Én miért nem lehetek boldog? Más miért boldog? Az élet az igazi tanítómester, ám nem mindenki alkalmas a tanulásra. Sokáig én se akartam megtanulni a leckéket, melyeket az élet elém vágott, és amelyekkel arcon ütött. Általános közhelyek, jó tanácsok, pozitív megerősítések, motivációk sokasága, különböző önismereti könyvek átnyálazása, majd egyre nagyobb, és küzdelmesebb csaták vívása az életben, rádöbbentett arra, hogy a hangulatom, az életkedvem, a boldogságom, semmitől és senkitől sem függhet, és nem is függ, csak és kizárólag saját magamtól.
Leginkább erre pedig egyetlen töréspont juttatott, mikor egy betegség nem napokra, hetekre, hanem hónapokra döntött le, mint más a sakkfigurát egy parti alkalmával.
S ez, most talán neked is a sokadik közhely a mai nap, a héten, vagy ebben a hónapban, hogy itt vagyok én (…és egyáltalán ki vagyok én, hogy neked bármit is mondjak?), és leírom, amit már előttem vagy ezren és tízezren megtettek, de Te mégse hiszed, vagy nem akarod elhinni, esetleg nem akarod magadban felismerni. Elárulom, hogy erre nem is lesz recept, vagy használati útmutató.
Nem kell, hogy elfogad, amiket én, vagy rajtam kívül ezer más blogger, író, költő, színész, híres ember, vagy egy ugyanolyan számodra “senki” állít, hogy:
“A boldogság benned van!”
Az élet iskolája nemcsak engem, Téged is (próbál) tanít(ani), csak légy befogadó és elfogadó.
Ne akard, hogy az élet mindenáron bebizonyítsa számodra, hogy neki van igaza.